"Danger Mouse (született: Brian Burton) már több rapperrel készített közös albumot, 2005-ben például a vasálarcos MF Doommal (DangerDoom név alatt), de még annál is korábban brooklyni haverjával, Jeminivel (Ghetto Pop Life – 2003). Ez utóbbi produkció egyik dalához kérte fel remixernek – egy atlantai családlátogatás során – helybéli névrokonát, a szintén Burtonként született, ám addigra már szerzeményeit – elhunyt édesanyja családnevét felvéve – Thomas Calloway-ként jegyző Cee-Lo Greent. Cee-Lo az OutKast testvérzenekarának, a Goodie Mob kvartettnek a kulcsfigurájaként szerzett hírnevet (az 1995-ös Soul Food a később Dirty South néven elhíresült déli hiphop stílus egyik alaplemeze), de a Dungeon Family nevű kollektívában is központi figura volt Big Boi és André 3000 mellett (lásd az Even In The Darkness című 2001-es albumot), rengeteg külső közreműködés (Santana: Supernatural, Everlast: Eat At Whitey's, Common: Electric Circus, Violator The Album V2.0 stb.) mellett több OutKast-számba is besegített vendégként, sőt kísérleti hiphop-soul szólóanyagai (Cee-Lo Green And His Perfect Imperfections – 2002, Cee-Lo Green… Is The Soul Machine – 2004) már közelebb is álltak Andréékhoz, mint a Goodie Mobhoz. Mikor 2003 őszén meghallotta a Danger Mouse által mutogatott alapokat, az első reakciója az volt, hogy erre ő nem tud reppelni. Énekelni viszont tudott, márpedig Cee-Lo nagyon tud énekelni, úgy is, ahogy a régi nagy soul énekesek. Így a két éven át tartó távmunkából végül énekes lemez lett, és inkább soul-pop, mint hiphop. Al Green és Marvin Gaye éneke, Isaac Hayes és Stevie Wonder hangszerelései, Rick James és Prince szexfunkja, a Neptunes és az OutKast eklektikája – a Gnarls Barkley rögtön a legnagyobbak között termett.

Az afrofrizurás langaléta zeneszerző-producer és a teletetovált kövér kis kopasz szövegíró-énekes furcsa párosa lényegében egy neo-pszichedelikus konceptlemezt készített, ahol „a produkció progresszív, de a lényege retró” – hogy az egyik dalszöveget idézzük. Két és fél perc átlaghosszúságú slágeres popdalok sorakoznak a nyitó Go-Go Gadget Gospel Basement Jaxx-féle karneváli őrjöngésétől a St. Elsewhere triphopján, a Violent Femmes akusztikus rockzenekar 1983-as Gone Daddy Gone-jának meglepetésfeldolgozásán, a Smiley Faces soulján, a horror-blues-rap The Boogie Monster zenei viccén, a Just A Thought töredezett hiphopalapjain, a Transformer torzított énekhangjain és az Online fülledt funkján át a záró The Last Time (utolsó?) táncra hívó férfiúi könyörgéséig. A változatos énekhang és az élő hangszeres megoldások organikusan keverednek a hangmintákkal, melyek stílszerűen a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról, elsősorban olasz filmzenékből származnak főleg (nem véletlen, hogy a duó fő zenei segítőtársa a hangszerelésekben és a billentyűs részeknél az ifjú talján filmzeneszerző, Daniele Luppi volt). Film koncept foglalja keretbe magát a lemezt is, hiszen vetítőgép zajával kezdődik és annak leállásával végződik. Fikciós világban vagyunk tehát: a St. Elsewhere (Szent Máshol) kábé ugyanolyan képzelt hely, mint az OutKast duónál Stankonia – inkább egy elmeállapot. Elég egzaltált elmeállapot, ami azt illeti: a brit listákat már két hónapja vezető beharangozó kislemezdal, az ominózus Crazy (ami koncerten még sokkal gyönyörűbben szól lassított verziójában!) és az apokaliptikus albumborító is sejteti, hogy a slágeres felszín alatt sötét gondolatok bujkálnak. Őrület, skizofrénia, nagyvárosi pszichózis, mániákus depresszió, öngyilkos hajlamok, kiborulás előtti pillanatok, sőt még egy kis nekrofíl késztetés is. Persze mindezt végig jótékony humor oldja: „az egyetlen dolog, ami visszahozna az élők sorába, asszony, az egy jó szopás lenne” – közli az pajkos élőhalott szerepében Cee-Lo." - írja a junior.hu

Hát, én nem nagyon kedvelem azt a stílust, amiben Gnarls Barkley nyomul, de  ettől eltekintve rengeteg rajongója akad világszerte. A Crazy című szám abszolút sikert hozott neki, kíváncsian várjuk, hogy a Smile Faces az előző szám nyomdokaiba lép, avagy sem?