HAIR

A filmtörténet mérföldköve. A hippy-kultusz megörökítője. Generációk kedvence. Egy örökzöld. Tehát: a HAIR.

Egy kicsit a filmről, egy kicsit a szereplőkről...

"A félénk, jól nevelt farmerfiú, Claude Hooper Bukowsky, miután kézhez kapta a vietnami frontra szóló katonai behívóját, Oklahomából New Yorkba utazik, hogy eleget tegyen kötelességének. A Central Parkban azonban belebotlik egy hippikből álló társaságba, akik mindent megtesznek azért, hogy elutazása előtt még egy kicsit jól érezze magát. A fiú közben beleszeret a dúsgazdag családból való Sheilába. A randi összehozása érdekében elmennek a szülők luxuspartijára, nem kis botrányt okozva ezzel. Lecsukják őket, majd kiszabadulva egy őrületes LSD-trippel vesznek részt egy tüntetésen. Egy újabb randevú miatt Berger beugrik Bukowsky helyére, s így őt viszik el Vietnamba, ahol meghal.
A hippi korszak kultuszfilmjében a 60-as, 70-es évek divatja, zenei ízlése, szabadságszemlélete, pacifizmusa elevenedik meg a lázadó fiatalok táncaiban, dalaiban, vízióiban. A film tíz évvel a musical Broadway-bemutatója után készült."
(Süti írta az odeon.hu-ról)

"A Hair mindazonáltal követi a West Side Story mintáját az ifjúsági szubkultúra szimbólumainak az eltulajdonításában és csoportkoreográfiába rendezésében. Szerzői abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy e szimbólumrendszer 1967-re sokkal gazdagabb lett, mint tíz évvel korábban volt. A hippi-öltözetek parádéja e korban minden színpadi kosztümnél látványosabban hat. A fő szimbólum, a címadó hosszú haj önálló életre kel a tánc során, szinte zászlóként lobogja be a színpadot. A koreográfiának látványos lehetőségei nyílnak: szembeállítani a be in, a tömegdemonstráció vidám anarchiáját, a hatvanas évek felszabadult táncstílusát a kicsúfolni kívánt katonaság szögletes mozgásvilágával s a középosztály nevetséges gátlásosságával. Ezúttal a zene (Galt Mc Dermot zenéje) is az ellenkultúra rock-blues stílusára épül, jól kiaknázva a fehérek és feketék ilyetén jellemzési lehetőségeit és újdonsült barátságuk bemutatását. A darab legfőbb leleménye mégsem annyira az egyes szimbólumok, jelek musicalszerű kiaknázása volt, hanem az, hogy a színházi helyzetbe az ellenkultúra jó néhány jellegzetes törekvését is be tudta építeni. 1966-ban a Central Parkban meztelenre vetkőztek a katonai behívójukat elégető fiatalok – 1967-ben ugyanez a jelenet hasonló értékű tabuszegést jelent a Broadway színpadán, ugyanazt a szabadosságot viszi el egy másik környezetbe. A születésnapi zsúron az asztalra ugró és ott táncoló Berger nem tesz egyebet, mint a középosztálybeli élet szent helyszíneit hasonló teátrális demonstrációkkal megszentségtelenítő hippik, provók. A Central Park-i jelenet színpadra költöztetése ismét egybevág a kor színházi törekvéseivel: a színház és az élet közötti különbségek eltörlése, az előadások népünneppé, happeninggé, kábítószer-vízióvá változtatása.

Mindez szinte túl szépen hangzik. Valószínűleg túl szépre is sikerült. A városi galerik színpadias konfrontációja, a rock and roll kötött formákra épülő táncstílusa, az ötvenes évek fiataljainak minden agresszivitáson és visszafogottságon is átütő érzelmessége jól illeszkedett a West Side Story és a hollywoodi filmes tradíció stilizációjába, ám a hippi ellenkultúra vidám handabandázása szükségszerűen eltorzult, nevetségessé vált, amikor koreográfiába próbálták kényszeríteni a színpadon. A féktelenséget, a lázongást minden stilizáció csak hiteltelenné teszi. S emellett volt ugyanennek az ellenkultúrának egy másik arculata is: a földre heveredő, nyugodt, misztikus, kábítószeres szemlélődés, ego-trip az ólmelegben, bömbölő rockzenei aláfestéssel. Mindebből semmi sem volt arra alkalmas, hogy musicalbe kerüljön, enélkül viszont egyoldalúra sikeredett az ellenkultúráról alkotott kép. Ezért nem akadhatott olyan kortárs fiatal rendező, aki az ellenkultúra virágzásának idején e darab filmrevitelével kísérletezett volna – az új életforma megjelenítésére autentikusabb volt a Szelíd motorosok (Dennis Hopper, 1968) vagy a Woodstock (M. Wadleigh, 1970) szinte amatőr technikája. Hollywood pedig rugalmatlanabb volt, mint a Broadway, egyrészt túl forradalmi volt számára e musical, túlontúl rendhagyó üzenetekkel terhelt, másrészt még nem ízlelte meg az ellenkultúra kiárusításából nyerhető, mámorító milliókat."

Nah és akkor berakok 1 képet is róla és utána music xD:

Nah akkor folytassuk a lényeggel, a zenékkel!

Age Of Aquarius vagyis a Vízöntő korszaka... piece meg minden:)

Donna (ennek a Berger-nek annyira jó hangja van vááá xD meg jól is néz ki :P nah jó befejeztem xD)

Black Boys/White Boys

I've got life

Hair 

Good Morning Starshine

Manchester England England

Hare-crishna

Let The Sunshine In

Remélem jól szórakoztatok, én imádom ezt a filmet! IIIIIMÁÁÁÁÁÁDOOOOOOM! xD de télleg. ajánlom mindenkinek, aki még nem látta. sok dolgot lehet belőle megtudni, megérteni:)

nati